Kanyó Zsolt mozgáskorlátozott sportoló a MOB idei fair play díjasa
– Meghalhattam volna, de életben maradtam. Sokáig kerestem a választ a miértre. Ma már tudom: nekem még küldetésem van... – fogalmazott Kanyó Zsolt. Magyarország egyetlen, nemzetközi szinten is jegyzett mozgáskorlátozott dobóatlétája 2004-bem szenvedett autóbalesetet: ő maga lebénult, barátja pedig elhunyt. Láthatóan ma sem szívesen beszél a tragédiáról – amit ő okozott, ezért két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték -, nem úgy arról, amit azóta elért, úgymond: vezeklésként. Személyével új fogalmat hozott a honi sportéletbe, s karrierje eddigi másfél éve alatt felhalmozott egy tisztességes dicsőséglistát. Ő azonban többre vágyik, s nem csak a pályán: zászlóvivője kíván lenni a segítséggel élők ügyének. A Nógrád megyei Taron – családjával, köztük hétéves kislányával – élő, 31 éves sportember az idén a Magyar Olimpai Bizottság (MOB) fair play díját is átveheti.
– Kezdjük az elején!
– Az elején? Rendben... Az autóbaleset 2004. október 31-én történt. Én vezettem, hazafelé tartottunk, amikor elveszítettem az uralmam a kocsi felett, s egy fának csapódtunk. A barátom, aki mellettem ült életét vesztette, nekem pedig eltört a gerincem és deréktól lefelé megbénultam. Sokáig depressziós voltam, egész nap sírtam, szedtem a gyógyszereket és igen, meg akartam halni; de ez ilyenkor normális… Egyfolytában arra kerestem a választ, hogy miért maradtam meg, mi célja lehet még az életemnek?
– Mire jutott?
– Kezdetben semmire, de mostanra már tudom, hogy küldetésem van, amit véghez kell vinnem. Ma már azért is küzdök, hogy követendő példát mutassak a mozgáskorlátozottaknak, s a magam módján mindegyiküket elindítsam egy-egy úton. Túlnyomó többségüknek ugyanis a négy fal között telik el az élete, a tévé vagy a számítógép előtt. Semmi cél. Csak léteznek, de nem élnek.
– Ön mikor kezdett el „élni”?
– Másfél évvel a baleset után, Zánkán részt vettem egy kerekes székes életmódtáborban, ahol mozgáskorlátozott sportolókkal is találkoztam, az ő hatásukra döntöttem a dobóatlétika mellett. A Magyar Paralimpiai Bizottság segítségével 2006-ban kerültem a váci Reménység SE-hez, ahol Szikora Gyula lett az edzőm. Vele az év augusztusában, a Németh Miklós atlétikai verseny napján ismerkedtem meg. Életemben akkor vettem először gerelyt a kezembe, de bemutatkozásként új magyar mozgássérült csúcsot állítottam fel, 14,55 méterrel.
– Volt sportmúltja?
– Gyerekkoromban hobbiszinten fociztam és karatéztam, de ezen kívül semmi. A baleset előtt ácsként dolgoztam, s éltem a magam hétköznapi, mondhatni léha életét. Az első kerekes székes siker után kezdtem el komolyabban tornázni és súlyzózni. Általában napi hat órát edzem. A délelőtti talajtorna és gumiszalagozás után a gerelyhajítást és a súlylökést gyakorlom, ha nem edzőtáborban, akkor a házunk előtt, baráti segítséggel kialakított pályán. Délután kondizom, majd megyek ismét dobni.
– Nem okoz fájdalmat a megterhelés?
– Dehogynem, de az akaratom erősebb. Nekem csak a sport maradt, ez adta vissza az életemet. Fanatikussá váltam, heti egyszer érzem rosszul magam, a pihenőnapomon, vasárnap. Megérte szenvedni, mert sorra nyertem a magyar versenyeket. A gerelyhajítás mellé a súlylökést és a diszkoszvetést is felvettem, mindháromban országos bajnoki címet nyertem. Első nemzetközi szereplésemen, tavaly augusztusban Olomucebe, a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság nyílt atlétikai versenyén pedig az első tízben végeztem. Itt, Csehországban azonban azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a technikai feltételek terén mekkora hátrányban vagyok a „nagyokhoz” képest.
– Technikai különbségek, a paraatlétikában..?
– Más nemzetek bajnokainak speciális dobószékük volt, üvegszálból készült kapaszkodóval, amely – a mozgási energiának köszönhetően – méterekkel javít az atléták eredményén. A szabályok értelmében mindegy, hogy milyen székkel mész – nekem akkoriban fém volt –, de arra számíthatsz, hogy esélytelen vagy, ha nem haladsz a korral. Így miután hazajöttünk, a látottak alapján egy szponzor segítségével készítettem magamnak egy ilyen dobószéket.
– Ha már itt tartunk: anyagilag is bírja a versenyt?
– Egyedül vagyok, így más, több versenyzőt foglalkoztató szakosztályokhoz képest kevés pénz jut a felkészülésemre. Egy-egy megmérettetés előtt Vácott vagy Szegeden edzőtáborozom, egy hét 40 ezer forintba kerül. S meg kell még vásárolni a vitaminokat és a táplálékkiegészítőket, ami újabb 30 ezer forintot jelent. Támogatóim persze eddig is akadtak – köszönet illeti őket! –, de szükségem lenne továbbiakra is. Úgyhogy folyamatosan „kilincselek” és készítettem magamnak egy honlapot, amely angol nyelven is elérhető.
– A pályán már felnőtt a „nagyokhoz”.
– Az elmúlt évet a világranglista 10. helyén zártam gerelyhajításban, idén pedig 8. vagyok, köszönhetően annak, hogy a nyáron egy svájci versenyen második lettem. Sokáig biztos pekingi résztvevőnek számítottam, mígnem egy szabálymódosítás miatt – amiről május végén szereztem tudomást – itthon kellett maradnom. Amíg ugyanis az athéni paralimpiára a világranglista első tizenkét helyezettjét hívták meg, addig idén megfelezték ezt a létszámot, s gerelyhajításban, súlylökésben és diszkoszvetésben is csak hat-hat versenyezőnek jutott hely. Elkeserdtem ugyan, de éreztem, hogy a jóisten majd kárpótol ezért.
– S kárpótolta?
– Jött a MOB fair play díja, amit nem kaphattam volna meg, ha Kínában vagyok. Az ötkarikás játékokkal egy időben rendezték meg ugyanis a Németh Miklós atlétikai versenyt, ahol másodszor is megvédtem az országos bajnoki címemet, új magyar csúccsal, amellyel egyébként hetedik lettem volna Pekingben. Itt történt, hogy felajánlottam versenytársaimnak a dobószékemet. Nem számítottam én semmire, egyszerűen arra gondoltam: legyen egy igazi eredményük, tudják meg, hogy mennyire jók valójában. S tényleg métereket javultak. Ezzel érdemeltem ki a MOB elismerését.
– Peking vagy MOB fair play díj? Ha választani lehetne, melyik mellett döntene?
– A pekingi hetedik – tehát pontszerző – helyezés mintegy 3,2 millió forintot jelentett volna nekem, s még további 5 milliót a felkészülésre. Úgy érzem azonban, hogy a MOB fair play díja – amelyet első kerekes székes sportolóként vehetek át – minden pénzt megér. Ezt életében egyszer kapja meg az ember, paralimpián pedig még legalább háromszor-négyszer szeretnék szerepelni, sőt érmet szerezni.
–Tehát: irány London!
– Egyértelműen. Ha sikerül évente kettőt előre lépni a világranglistán, akkor éremesélyesként érkezek a brit fővárosba. S hogy jó úton haladok, évről-évre javulok, arról a Németh Miklós versenyeken elért eredményeim is tanúskodnak: először 14,55, majd 20,20, végül pedig 22,73 méter. Legkésőbb 2011. januárjában, az új-zélandi világbajnokságon szeretnék bekerülni a legjobb négybe, mert akkor már nem kellene izgulni a kvóta miatt. Azzal kelek, azzal fekszem, hogy eljutok Londonba, s nem is jövök haza üres kézzel.
– És mihez kezd, ha véget ér a sportpályafutása?
– Mit jelent az, hogy „véget ér”...? Versenyeztem én már 56 éves paraatlétával is. Biztos, hogy amíg mozogni tudok és amíg a jóisten engedi, nem adom fel a sportot. Egyrészt, mert ez az életem, másrészt, mert – mint mondtam – küldetésem van.
– Mit szeretne még elérni?
– A semmiből teremtettem meg a magyar paraatlétát, aki jelenleg egy személyben én vagyok. A nemzetközi versenyeken csak miattam húzzák fel Magyarország nemzeti lobogóját. Ez így nincs rendjén, most már csapatot is szeretnék magam mellé. Úgy érzem úttörő, egyúttal zászlóvivő vagyok a kerekes székes sportolók között. A MOB fair play díja – nem beszélve esetleges későbi sikereimről – talán ráirányítja ügyünkre a figyelmet. Hiszek benne, hogy öt éven belül változások lesznek.
– Egy kerekes székben ül... Honnan ez az optimizmus?
– A balesetem után az egyik barátomtól kaptam egy klippet; amikor magam alatt vagyok megnézem, letörlöm a könnyeim és teszem tovább a dolgom. Egy ausztrál férfiról szól, aki a fogyatékos fiával együtt teljesített egy ironman-versenyt. Az apa tolókocsival rohant, csónakot vontatva úszott és úgy kerékpározott, hogy a gyermeke is a biciklire volt erősítve. A legjobb kilenc óra alatt ért a célba, nekik, kettőjüknek tizenhat kellett – mégis legyőzték a világot…! Én is ezt akarom: legyőzni a világot.
Schveiczer Krisztián ujságíró riportja
